Az Iránnal szemben elfogadott ENSZ szankciók ismét előtérbe hozták az ország atomprogramja körül kialakult problémákat, Elsősorban nem magáról a programról szeretnék írni, hanem az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikájáról, már amennyiben ezeket a döntéseket összefüggő külpolitikai stratégiának lehet nevezni.
A Teheránnal szembeni amerikai politikai két legfőbb problémája, hogy nem konzekvens és hiányzik belőle a célok prioritása. Az Egyesült Államoknak két fontos célja van Iránnal kapcsolatban. Az egyik, jelenleg erőteljesebbnek tűnő cél az ország atomprogramjának leállítása, a másik pedig a jelenlegi rezsim megdöntése.
Az atomprogram leállítása – ezzel szembe kell nézni – elérhetetlen. Nem csak, hogy egyetlen olyan politikai erő nincs az országban, amelynek szándékában állna ezt megtenni, de az atomprogramnak, horribile dictu egy esetleges atombombának erős érzelmi jelentése van az iráni társadalomban.
Irán egy 2500 éves, fejlett és kifinomult kultúrájú birodalomnak az örököse, amely egykor Közép-Ázsia jelentős részét magába foglalta. Egyértelmű, hogy az atomhatalmi státusz a társadalom számára egyben - valójában nem létező – birodalmi státuszt is jelentene, amelyet a kultúrájukra jellemzően büszke perzsák szívesen fogadnának.
Atoms for Peace
Teherán még az 50-es években kezdte el atomprogramját, leginkább Eisenhower elnök „Atomot a Békéért” programjának hatása alatt, Amerika bíztatására és hathatós segítségével. Ez a támogatás egészen 1979-ig tartott, amikor az iszlám forradalom elűzte az addigi Amerika-barát Mohammad-Reza Shah Pahlavit, aki annak a Reza Shah Pahlavinak a rendkívül népszerűtlen fia volt, aki kvázi Irán Atatürkjeként diktatórikus és enyhén fasisztoid módszerekkel próbált szekuláris reformokat végrehajtani a nyugaton Perzsiáról frissen Iránra átkeresztelt országban.
A forradalom után Teherán egy darabig jegelte a programot, ám később mégis újraindították, immár jóval kevesebb nyugati támogatással. Irán jelenleg sem rendelkezik atombomba működtetésének megfelelő minőségűre dúsított urániummal, készlete leginkább a polgári használatra megfelelő 5%-os szint körül van, miközben egy működő atombombához durván 90%-osra dúsított uránra van szükség. (Nemrég egyeztek meg Lula brazil elnökkel és Erdogan török miniszterelnökkel, hogy Irán 5%-ra dúsított uránját segítenének 20%-ra dúsítani, de erről majd később.)
Iránnak még legalább 5 évre van szüksége ahhoz, hogy technológiailag az atombomba készítésének szintjére jusson, amit nekem sikerült ilyen jól felmérnem, hanem Mohamed ElBaradeinek, az IAEA főigazgatójának. Egy működő bombával sem érünk ugyanakkor semmit, ha nem tudjuk célba juttatni, amihez interkontinentális, de legalábbis nagy hatótávolságú ballisztikus hordozórakétára van szükség. Iránnak ilyenje sincs, bár a nagy hatótávolságú, de pontatlan, ezért stratégiai bevetésre alkalmatlan ballisztikus rakétája a Sejil-2-t már használták. Ez pontatlanul ugyan, de képes lenne elérni Izraelig.
Irán félelmei
Nem mintha értékelni kellene egy közel-keleti teokrácia aggodalmait, de ahhoz, hogy átlássuk, miért törekszik Irán ennyire az atomhatalommá válásra bele kell gondolnunk, hogy mit csinálnánk mi, ha a helyükben lennénk. Az ország Izrael, Kína, India és Pakisztán regionális közelségében fekszik, amelyek közül az egyik maga Irán ősellensége, a másik kettő feltörekvő nagyhatalom, a negyedik pedig egy instabil regionális erő, emellett pedig mind a négy atomhatalom. Nem beszélve a vele szemben – érthetően – rendkívül gyanakvó Egyesült Államokkal, a világ egyetlen szuperhatalmával. Ebben a helyzetben mi sem szívesen mondanánk le az atombomba elrettentő lehetőségéről.
A másik cél már sokkal kevésbé irreális, ugyanakkor itt is felmerül az egész amerikai Irán-politika alapproblémája, miszerint a rezsim megdöntésénél nincsen pontosan definiálva, hogy a Mahmud Ahmedinejad féle kormányt, avagy Ali Khamenei féle ajatollahista rendszer bukását kívánják elérni.
Az Ahmedinejad kormány megdöntésére irányuló forgatókönyvben esélyes lehet a tavalyi elnökválasztáson vesztes, de széles társadalmi támogatottsággal rendelkező Mir-Hossein Mousavi támogatása. Mousavi társadalmi támogatása leginkább a tavalyi választásoknak köszönhető, ahol Ahmedinejadnak valószínűleg erőteljes választási csalással sikerült csak dupláznia.
Khamenei’s 12
Mousavi azóta is a tüntetések élén áll, ami speciális lehetőséget nyújt neki, hiszen az Iránban hagyományos 12-es síita vallásban nagy szerepe van az évfordulóknak, megemlékezéseknek, csakúgy, mint a mártíroknak. A 79-es forradalom is jórészt ilyen szerveződésekkel jutott végül sikerre (ezért kevéssé érthető, hogy Mousavi lemondta a választások első évfordulójára összehívott tüntetést a tüntetők épségéért, de erről később)
Mousavi támogatása ugyanakkor vajmi keveset érne, hiszen hiába reformer a jelenlegi elitben, ő sem gondolkodik az iszlám forradalom eszmeiségén alapuló köztársaságon kívül. Ez sok mindenre elég lehet, például emberi jogi szempontból, de radikális változásokat nem hozna az iráni politikai rendszerben.
Ennél sokkal drasztikusabb lenne Khamenei és vele együtt az ajatollahista rendszer bukása, ám ez sokkal kevésbé valószínű, ugyanis az amerikai, brit és izraeli össztűzben a reformerek jó része is összezár a hatalom mögött, bár ez egy elég sarkított leírás. Irán politikai rendszere a legfőbb vallási vezető, az ajatollah köré épül. Mögötte a jórészt általa választott Őrök tanácsa áll, a megválasztható elnökjelöltek indulását pedig ez a szervezet hagyja jóvá. Így a formális elnöki poszt leginkább az ajatollah döntéseinek végrehajtásából áll.
Az amerikai stratégia legfőbb problémája a prioritások hiánya. Ez a két legfőbb törekvés ugyanis egyértelműen ellentmond egymásnak. Minél jobban törekednek az amerikaiak arra, hogy Irán atomprogramját leállítsák, annál jobban összezár a társadalom a vezetők mögött, és fordítva, minél jobban törekszik Amerika az iráni vezetés megbuktatására, annál kevésbé érzik majd magukat biztonságban Irán vezetői, ezért annál inkább küzdenek majd, hogy atomhatalommá váljanak.
Sok kérdést nem részleteztem még. A konzekvencia hiányáról, Irán politikai elitjéről és az amerikai-iráni kapcsolatokról a továbbiakban.
