geopol

Na, rövid keresés után megtaláltam a CBS riportját, amiben David H. Petreaus tábornok, az amerikai haderő afganisztáni főparancsnoka segít felébreszteni egy amerikai hadnagyot az éberkómából. Brian Brennan a Normandiánál partraszállt 101-ik légideszant hadosztály, a híres Band of Brothers kötelékében szolgált Afganisztánban, mielőtt egy IED letépte volna mindkét lábát. A súlyos sérüléseket szenvedett hadnagy gyakorlatilag semmit nem érzékelt a külvilágból, ám amikor Petreaus kvázi utolsó próbálkozásként elordította mellette a hadosztály csatakiáltását, miszerint "Currahee"(cserokiul kb "csak egymásra számíthatunk"), elkezdett életjeleket adni.

Vajon mi mutatja jobban a világ népeinek kulturális különbségeit és a hatalmi ranglétrán elfoglalt helyüket, mint az, hogy vezetőik hogyan tekintenek az őket körülvevő világra?

Az Amerikai Egyesült Államok 

Barack Obama Looking at Awesome Things

vs.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság

II. „Nagy” Kürosz perzsa király volt az óperzsa birodalom alapítója, akit máig a perzsák legnagyobb királyaként tartanak számon. Az i. e. 6 században uralkodó Kürosz alatt a Perzsa Birodalom elérte legnagyobb kiterjedését, amely Egyiptom határaitól egészen az Indusig terjedt, elképesztő, addig soha nem látott méretű birodalmat hozván létre. Mindez a hihetetlen hatalom egyetlen elv alatt egyesült: a jó és a rossz kizárólagos harcában mindig a jónak kell győznie.

Kürosz Ahura Mazda követőjének vallotta magát, őt a Zoroasztriánus vallás monoteista istenfelfogásában az egyetlen, a jó és a fény isteneként tisztelte. Zarathusztra, avagy Zoroaszter az i. e. 6. században, nem sokkal Kürosz előtt élt hitújító és vallásalapító harminc éves korában világosodott meg. Egy lény, Vohu Manah jelent meg előtte a nagy fényességben, majd Ahura Mazda színe elé vitte. Ekkor jött rá, hogy Ahura Mazda az egyetlen, a bölcs teremtő, aki arra rendeltette Zarathusztrát, hogy terjessze az emberek között a jó és a rossz, Ahura Mazda és Ahura Mainyu közti harcot, ahol – mivel eredendően jónak született – az ember a fény oldalán kell, hogy álljon.

Ez a hitbéli dualizmus sarkallta Küroszt a pogány népek meghódítására, hogy hatalmas és békés birodalmában a fény zászlaja alatt egyesüljön az emberiség. Hódításainak nem szabott határt, addig küzdött volna, amíg az egész világ fel nem szabadul az ő szent birodalma alatt. Kürosznak csupán egyetlen igaza volt, a sajátja, melyet rendületlenül hitt, melyért akadályt nem ismerve harcolt egészen haláláig, amely csata közben érte. I. e. 530-ban halt meg, a masszagéták elleni küzdelemben, Szir-Darjánál.

Ez a vallási kizárólagosság, a jó és rossz közti küzdelem a Zoroasztrizmus után a sokkal extrémebb manicheizmusban élt tovább, ám koránt sem akkora erővel, amellyel Kürosz felruházta. Sokáig lappangott, miközben, mint a zsidó-keresztény vallásra, mind a későbbi iszlámra hatást gyakorolt, amely a pokol és a mennyországról alkotott, meglehetősen egyetemleges vallási képben nyilvánul meg leginkább.

A huszadik század végén aztán felkarolta egy másik kultúrkör. A 70-es években megjelenő neokonzervatívok, a 21. század első évtizedére Amerikának, a világtörténelem egyetlen szuperhatalmának meghatározó ereje lett. Azonban, ahogy sok más befolyásos és nagyhatalmú csoportban, a neokonok között is felütötte a fejét a szellemi restség, a kizárólagosság.

Kizárólagosságnak itt nincs helye, a neokonok között sok kiváló elme van, akik nélkül korunk eszmetörténete sokkal szegényebbe lenne. A Woodrow Wilsoni elv a jótékony nagyhatalomról és a Republikánus párt bigottan vallásos, ezért dualizmusra és kizárólagosságra hajlamosabb ágának közelsége azonban erőteljesen termeli a neokonzervativizmus által oly’ nagyra tartott értelem használatára alkalmatlan politikusokat.

Az Izraellel szembeni kritikátlanság, valamint a muszlim világgal szembeni intolerancia mind apró jelei annak, hogy cirka két és fél évezred után ismét erőre kap a Zoroasztrizmus dualizmusa. Ez a kizárólagosság mindvégig élt ugyan, a középkorban a keresztény egyházon belül, napjainkban pedig a muszlim extremizmusban, Ahhoz, hogy Kürosz Perzsiájához hasonló erőre tegyen szer azonbant már Amerika kell. A világ egykor legnagyobb hatalmához csak a világ jelenleg legnagyobb hatalma érhet fel.

Sajnos mind Kürosz, mind Donald Rumsfeld tévedtek. A jó és a rossz háborúja nem létezik, csak a szürkék örök harca, ahol magunknak mindig fehérek vagyunk. Ideje, hogy mindenki visszatérjen az értelemhez.

Az Iránnal szemben elfogadott ENSZ szankciók ismét előtérbe hozták az ország atomprogramja körül kialakult problémákat, Elsősorban nem magáról a programról szeretnék írni, hanem az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikájáról, már amennyiben ezeket a döntéseket összefüggő külpolitikai stratégiának lehet nevezni.

A Teheránnal szembeni amerikai politikai két legfőbb problémája, hogy nem konzekvens és hiányzik belőle a célok prioritása. Az Egyesült Államoknak két fontos célja van Iránnal kapcsolatban. Az egyik, jelenleg erőteljesebbnek tűnő cél az ország atomprogramjának leállítása, a másik pedig a jelenlegi rezsim megdöntése.

Az atomprogram leállítása – ezzel szembe kell nézni – elérhetetlen. Nem csak, hogy egyetlen olyan politikai erő nincs az országban, amelynek szándékában állna ezt megtenni, de az atomprogramnak, horribile dictu egy esetleges atombombának erős érzelmi jelentése van az iráni társadalomban.

Irán egy 2500 éves, fejlett és kifinomult kultúrájú birodalomnak az örököse, amely egykor Közép-Ázsia jelentős részét magába foglalta. Egyértelmű, hogy az atomhatalmi státusz a társadalom számára egyben - valójában nem létező – birodalmi státuszt is jelentene, amelyet a kultúrájukra jellemzően büszke perzsák szívesen fogadnának.

Atoms for Peace

Teherán még az 50-es években kezdte el atomprogramját, leginkább Eisenhower elnök „Atomot a Békéért” programjának hatása alatt, Amerika bíztatására és hathatós segítségével. Ez a támogatás egészen 1979-ig tartott, amikor az iszlám forradalom elűzte az addigi Amerika-barát Mohammad-Reza Shah Pahlavit, aki annak a Reza Shah Pahlavinak a rendkívül népszerűtlen fia volt, aki kvázi Irán Atatürkjeként diktatórikus és enyhén fasisztoid módszerekkel próbált szekuláris reformokat végrehajtani a nyugaton Perzsiáról frissen Iránra átkeresztelt országban.

A forradalom után Teherán egy darabig jegelte a programot, ám később mégis újraindították, immár jóval kevesebb nyugati támogatással. Irán jelenleg sem rendelkezik atombomba működtetésének megfelelő minőségűre dúsított urániummal, készlete leginkább a polgári használatra megfelelő 5%-os szint körül van, miközben egy működő atombombához durván 90%-osra dúsított uránra van szükség. (Nemrég egyeztek meg Lula brazil elnökkel és Erdogan török miniszterelnökkel, hogy Irán 5%-ra dúsított uránját segítenének 20%-ra dúsítani, de erről majd később.)

Iránnak még legalább 5 évre van szüksége ahhoz, hogy technológiailag az atombomba készítésének szintjére jusson, amit nekem sikerült ilyen jól felmérnem, hanem Mohamed ElBaradeinek, az IAEA főigazgatójának. Egy működő bombával sem érünk ugyanakkor semmit, ha nem tudjuk célba juttatni, amihez interkontinentális, de legalábbis nagy hatótávolságú ballisztikus hordozórakétára van szükség. Iránnak ilyenje sincs, bár a nagy hatótávolságú, de pontatlan, ezért stratégiai bevetésre alkalmatlan ballisztikus rakétája a Sejil-2-t már használták. Ez pontatlanul ugyan, de képes lenne elérni Izraelig.

Irán félelmei

Nem mintha értékelni kellene egy közel-keleti teokrácia aggodalmait, de ahhoz, hogy átlássuk, miért törekszik Irán ennyire az atomhatalommá válásra bele kell gondolnunk, hogy mit csinálnánk mi, ha a helyükben lennénk. Az ország Izrael, Kína, India és Pakisztán regionális közelségében fekszik, amelyek közül az egyik maga Irán ősellensége, a másik kettő feltörekvő nagyhatalom, a negyedik pedig egy instabil regionális erő, emellett pedig mind a négy atomhatalom. Nem beszélve a vele szemben – érthetően – rendkívül gyanakvó Egyesült Államokkal, a világ egyetlen szuperhatalmával.  Ebben a helyzetben mi sem szívesen mondanánk le az atombomba elrettentő lehetőségéről.

A másik cél már sokkal kevésbé irreális, ugyanakkor itt is felmerül az egész amerikai Irán-politika alapproblémája, miszerint a rezsim megdöntésénél nincsen pontosan definiálva, hogy a Mahmud Ahmedinejad féle kormányt, avagy Ali Khamenei féle ajatollahista rendszer bukását kívánják elérni.                                

Az Ahmedinejad kormány megdöntésére irányuló forgatókönyvben esélyes lehet a tavalyi elnökválasztáson vesztes, de széles társadalmi támogatottsággal rendelkező Mir-Hossein Mousavi támogatása. Mousavi társadalmi támogatása leginkább a tavalyi választásoknak köszönhető, ahol Ahmedinejadnak valószínűleg erőteljes választási csalással sikerült csak dupláznia.

Khamenei’s 12

Mousavi azóta is a tüntetések élén áll, ami speciális lehetőséget nyújt neki, hiszen az Iránban hagyományos 12-es síita vallásban nagy szerepe van az évfordulóknak, megemlékezéseknek, csakúgy, mint a mártíroknak. A 79-es forradalom is jórészt ilyen szerveződésekkel jutott végül sikerre (ezért kevéssé érthető, hogy Mousavi lemondta a választások első évfordulójára összehívott tüntetést a tüntetők épségéért, de erről később)

Mousavi támogatása ugyanakkor vajmi keveset érne, hiszen hiába reformer a jelenlegi elitben, ő sem gondolkodik az iszlám forradalom eszmeiségén alapuló köztársaságon kívül. Ez sok mindenre elég lehet, például emberi jogi szempontból, de radikális változásokat nem hozna az iráni politikai rendszerben.

Ennél sokkal drasztikusabb lenne Khamenei és vele együtt az ajatollahista rendszer bukása, ám ez sokkal kevésbé valószínű, ugyanis az amerikai, brit és izraeli össztűzben a reformerek jó része is összezár a hatalom mögött, bár ez egy elég sarkított leírás. Irán politikai rendszere a legfőbb vallási vezető, az ajatollah köré épül. Mögötte a jórészt általa választott Őrök tanácsa áll, a megválasztható elnökjelöltek indulását pedig ez a szervezet hagyja jóvá. Így a formális elnöki poszt leginkább az ajatollah döntéseinek végrehajtásából áll.

Az amerikai stratégia legfőbb problémája a prioritások hiánya. Ez a két legfőbb törekvés ugyanis egyértelműen ellentmond egymásnak. Minél jobban törekednek az amerikaiak arra, hogy Irán atomprogramját leállítsák, annál jobban összezár a társadalom a vezetők mögött, és fordítva, minél jobban törekszik Amerika az iráni vezetés megbuktatására, annál kevésbé érzik majd magukat biztonságban Irán vezetői, ezért annál inkább küzdenek majd, hogy atomhatalommá váljanak. 

Sok kérdést nem részleteztem még. A konzekvencia hiányáról, Irán politikai elitjéről és az amerikai-iráni kapcsolatokról a továbbiakban.